FLORILEGIUM

Blazovich Jákó (1886–1952) Szent Benedek-rendi szerzetes, matematika–fizika szakos tanár, Boldog IV. Károly utolsó magyar király és Zita királyné gyermekeinek nevelője, majd tanulmányi felügyelője a spanyolhoni Lequeitióban, a győri bencés rendház főnöke, a pannonhalmi könyvtár főkönyvtárnoka, a pannonhalmi főmonostor alperjele, a Pannonhalmi Szemle főszerkesztője, a Szent Benedek-rend meghatározó egyénisége a két világháború között. Elsősorban történelembölcseleti, kultúrtörténeti kérdésekkel, a kereszténység és a kultúra, illetve a kereszténység és a természettudomány viszonyával foglalkozott. Fontosabb művei: A csend mélységeiből (1935), A legfájóbb válság (1935), A nagy szfinx (1936), A fizikai okság elve és a kvantumfizika (1941), Krisztus embere (1942).

Blazovich Jákó: Nietzsche tragédiája

Blazovich Jákó több tanulmányában is foglalkozott Nietzschével, különösen Nietzsche és a kereszténység viszonyával. Az itt közzétett tanulmányában egyedülálló élességgel világít rá arra az ellentmondásosságra, sőt hasadásra, amely Nietzschének nemcsak gondolkodását, hanem egész lényét is átjárta, s amelynek lényege Blazovich szavaival kifejezve az, hogy Nietzsche, a próféta, nem tudott hinni Nietzschében. Blazovich szerint míg Nietzsche mint bölcselő a modern kor legfőbb gondolati irányvonalainak gyakran profetikus megfogalmazója volt, s mint ilyen, a kereszténység elleni harc és az élet-vallás apostola – amiért is a XX. század talán legmeghatározóbb filozófiai személyiségévé vált –, addig mint szimbólum saját lényében éppen ezen törekvések tragikus és önpusztító voltát mutatta be. Mint ahogy Blazovich fogalmazott, „sorsunk, a születő új világ sorsa azon fordul meg, hogy vajon Nietzschére a Dionüszosz-papra vagy Nietzschére a Szimbólumra hallgatunk”.

Földényi F. László (1952–) műfordító, kritikus, irodalomtörténész, művészeti író, a Magyar Színházi Intézet munkatársa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Összehasonlító és Világirodalmi Tanszékének tanára, a filozófiai tudományok kandidátusa, az ezredforduló magyar esszéirodalmának kimagasló képviselője, akinek tanulmányait és esszéit az ember legmélyebb létkérdései iránti különleges érzékenység jellemzi. Fontosabb művei: Melankólia (1984 és 1992), Caspar David Friedrich (1986), A medúza pillantása (1990), A túlsó parton (1990), A lélek szakadéka. Goya Szaturnusza (1993), A gömb alakú torony (2003). Fordított Heinrich von Kleist-tól, Francis Fergusson-től, Edward Bondtól.

Földényi F. László: A betegségről

Földényi F. Lászlónak már e korai tanulmányában is átütő erővel jelenik meg az, ami egész életművét jellemzi: az embernek és alapvető problémáinak egzisztenciális megközelítése. Míg az orvostudomány mint par excellence modern tudomány egy egyoldalú emberképből kiindulva és analitikus eredményeire támaszkodva abban a hiszemben van, hogy a test beteg, a tradicionális medicina, illetve vele összhangban a modern pszichoszomatikus orvoslás és a lét-analitikus pszichiátria szerint az emberi teljesség, egyszerűbben fogalmazva maga az ember a beteg, és végső soron maga az ember – mint individuum, mint kollektívum és mint faj – a felelős betegségeiért. Másképpen megfogalmazva, míg a modern orvostudomány a maga analitikus módszerével a betegségek hátterében meghúzódó szomatikus mechanizmust vizsgálja, vagyis a rész problémájából akarja megmagyarázni az egész problémáját, addig a tradicionális és modern pszichoszomatikus orvoslás szerint éppen ellenkezőleg, az egész (a pszichoszomatikus komplexum) felől közelít a részhez: a testhez, avagy a test egy részének vagy szervének a megbetegedéséhez. Reveláló erejű és a kérdéskört egzisztencia-bölcseleti síkon kezelő tanulmánya végén Földényi F. László arra a meghökkentő, de annál kézenfekvőbb következtetésre jut, hogy az ember nem azért beteg, mert van teste, hanem azért, mert van lelke.

Hajnóczy Rózsa (1892–1944) a számos kiadást megért Bengáli tűz című monumentális útinaplójával a magyar útleírás-irodalom kiemelkedő személyisége. A szerzőnő férjét, Germanus Gyulát kísérve töltött három évet Rabindranath Tagore sántinikétani egyetemén, s rendszeres naplójegyzetei alapján írta meg könyvét. A mű egyedi szintézisét adja az emlékiratnak, útleírásnak, naplónak, regénynek, krónikának és ismeretterjesztő műnek, s nemcsak „India örvényszerű egzotikumát” tudja közvetíteni a nyugati olvasónak, de magas szintű jellemábrázoló-képességgel is rendelkezik, legyen szó hétköznapi személyiségekről vagy olyan kiemelkedő egyéniségekről, mint Gandhi, maga Tagore – vagy a közölt részletben szereplő risi.

Hajnóczy Rózsa: Találkozás egy risivel

Hajnóczy Rózsáról nem mondható, hogy spirituális orientációjú lett volna, mégis – férjével ellentétben – nyitott és fogékony volt a spiritualitásnak olyan magas szintű megnyilvánulásaira is, mint amilyent India legkiválóbb szellemiségei képviseltek. Csak így képzelhető el az, hogy amikor európai származású, de a hinduizmus varázsa alatt álló barátnőjét kísérve alkalma volt megismerkedni egy risivel, olyan érzékeny, plasztikus és hiteles képet tudott adni róla, amellyel eloszlatott minden gyanút, hogy az olvasó – mint az a modern pszeudospirituális irodalomban megszokott – csupán egy irodalmi fikcióval áll szemben. Hajnóczy Rózsa leírásán keresztül tehát egy kimagasló szellemiségű hindu bölccsel (risi) avagy jógival találkozhatunk, aki magasrendűségét nem annyira a teste feletti uralom demonstrálásával bizonyítja, mint inkább azzal, ahogyan a hagyományos indiai bölcselet tanítását finom pedagógiai érzékkel és a maga tradicionális képi nyelvezete segítségével kifejti, szépen lassan megsejtetve hindu spiritualitásban képzetlen hallgatóival saját mélyreható szemléletét és emberfeletti tapasztalatát. Bízvást mondhatjuk, hogy Hajnóczy Rózsa e leírását a hasonló típusú távol-keleti útleírás-részletek között szépsége, komolysága és plasztikussága miatt a legelőkelőbb hely illeti meg.

Seyyed Hossein Nasr (1933–) perzsa származású amerikai muszlim filozófus, ‘Allámah Tabátabá’í és Frithjof Schuon tanítványa, a René Guénon által elindított tradicionális avagy perennialista iskola doyenje, 30 éves korától fogva az iszlám tudományok professzora számos amerikai és iráni egyetemen, a Filozófia Birodalmi Iráni Akadémiájának alapító vezetője, költő, a metafizika, az összehasonlító vallástudomány, az iszlám, az ezotéria, a szúfizmus, a tudományfilozófia, a művészettörténet és az ökológia világszerte jól ismert tudósa, aki muszlimként elsőként kapott meghívást a Gifford előadásokra. Nasr, bár muszlim alapállásból, de az egyetemes metafizika képviselőjeként a ma uralkodó modern szemlélet különböző formáival szemben egy olyan szemlélet képviselője, amely szerint az értékek egyetemes és gyakran egyenesen erőszakolt eróziójának világában is megőrizhetők és megőrizendők olyan örökérvényű értékek, amelyek a premodern kultúrákban az individuum és a kollektívum életének fő szervezőerői voltak, s amelyek révén az ember – akár ma is – szerves részévé válhat egy magasabb isteni rendnek, kibontakoztatva legmagasabb, emberi mivoltát beteljesítő transzcendentális hivatását. Fontosabb művei: An Introduction to Islamic Cosmological Doctrines (1964), Science and Civilization in Islam (1968), Man and Nature. The Spiritual Crisis in Modern Man (1968), Knowledge and the Sacred (1981), Traditional Islam in the Modern World (1990), The Need for a Sacred Science (1993), Religion and the Order of Nature (1996).

Seyyed Hossein Nasr: A szúfizmus hatása a tradicionális perzsa zenére

Seyyed Hossein Nasr a legjobb perzsa tradíciók örököseként ebben a különösen emelkedett, szépirodalmi rangú írásában egyszerre szólal meg költőként és gondolkodóként, megerősítve annak a kijelentésnek az igazságát, hogy a zenéről csak költőien lehet írni, s hogy a legmagasabb rendű metafizikai igazságokat is meg lehet fogalmazni poétikus nyelven. Nasr tanulmányából megtudhatjuk, hogy Iránban, ahol a spiritualitás és a művészet testvéri viszonya mind a mai napig élő hagyomány, nemcsak a zenélésnek, hanem a zenehallgatásnak is művészete volt, de ennek legmagasabb formáihoz már csak az férhetett hozzá, akinek a szúfizmus révén sikerült megtisztítania lelkét minden szennyeződéstől. Ma, amikor a zene legtöbbnyire a zaj megvalósulásának különféle formáit jelenti, különösen vigasztaló tudni, hogy voltak korok, amikor a zene még azt próbálta meg artikulálni, ami a csönd végtelen potencialitásában rejlik. Seyyed Hossein Nasr tanulmányát Nagy Csaba kiváló tolmácsolásában olvashatjuk.

Pressing Lajos (1953–) az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet egykori klinikai pszichológusa, buddhista pap, a Buddhológiai Intézet jóga tanszékének vezetője, a Buddhista Misszió vezetője, meditációs mester, fordító, a magyarországi buddhizmus egyik meghatározó egyénisége. Műveiben a távol-keleti metafizikai és spirituális tanítások mélyreható ismeretét ötvözi évtizedes pszichológusi tapasztalataival, termékenyítő feszültségbe állítva egymással a jógát és a jungiánus mélylélektant, a meditációt és a pszichoterápiát, a buddhizmus tanításait és a magyar népmesék szimbolikáját. A fényképezés alkímiáját egyedülálló mélységben tárgyalja „A transzformáció mítosza” című tanulmányában. Fontosabb művei: Meditáció és pszichoterápia – A Saturnus archetyposa (1985), A boldogság mint misztérium – A transzformáció mítosza (1986/1993), A yoga-meditáció sajátosságai Patanjali yoga-sutrái alapján (1986), Reggeli üldögélések (1995), Az égig érő fa, I. (2009). Fordított Lama Anagarika Govindától, Nyanaponika Therától, Bodhi Bhikkutól, B. K. S. Iyengartól, Carl Gustav Jungtól, Richard Wilhelmtől, valamint a Szutta pitakából.

Pressing Lajos: A boldogság mint misztérium. A boldogság – emlék

„A boldogság mint misztérium” – melynek első fejezetét (A boldogság – emlék) közöljük – kivételes tisztaságban tárja fel a legalapvetőbb, de meglepő módon annál ritkábban vizsgált emberi törekvés, a boldogság keresésének buktatóit, lehetőségeit és törvényszerűségeit a nyugati és keleti spirituális tanítások fényében. Más, hétköznapi perspektívából egy ilyen vizsgálódás csak a lehető legbanálisabb eredményeket hozhatja – egészen pontosan éppen olyan szintű eredményeket, mint amilyen szintről a vizsgálódás történik. Világosan mutatja ez, hogy az ember legalapvetőbb kérdései csak metafizikai perspektívából tehetők fel és válaszolhatók meg megfelelő módon. Pressing Lajos tehát a boldogság megtalálásának kérdésére végleges és abszolút megoldást keres – és talál. Ez a válasz azonban nemcsak más, mint a banális kérdésfelvetésekre adható válaszok, hanem azoknak éppen az ellentéte, amennyiben a tanulmány fényében a boldogság keresésének hétköznapi módjai a szenvedés öntudatlan, ámde annál eredményesebb kereséseként lepleződnek le. Éppen ezért Pressing Lajos szerint megfelelő tudás és kellő személyiségbeli erő nélkül a boldogság megtalálhatatlan. Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy a tanulmány a boldogság megvalósításának kulcsát adja az értő olvasó kezébe. Ami azonban már az olvasó feladata, az az ajtó kinyitása...

Török Endre (1923–2005) irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Világirodalmi Tanszékének tanára, a Világirodalmi Lexikon főmunkatársa, az orosz és a világirodalom kiváló ismerője és értője, a Nagyvilág,Kortárs és Acta Litteraria alapító szerkesztője, szuggesztív tanáregyéniség, akinek életműve tanári, tudósi és emberi kiválóságából fonódott bonthatatlan egésszé. Műveiben Török Endre elsődlegesen az egyén kiszolgáltatottságát és szabadságának lehetőségét vizsgálta a történelmi és társadalmi meghatározottságok és kényszerek keretei között. Aki teheti, olvassa el Havasi Ágnes ihletett írását mesteréről (Török Endre [1923–2005]), amely nemcsak méltó emléket állít Török Endrének, de egyúttal kivételesen szép és nemes példája a mester és tanítvány közötti kapcsolatnak is. Fontosabb művei: Orosz irodalom a XIX. században (1970), Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma (1979), Az orosz vallásbölcselet virágkora (1988), Ki a szabad? (2000), Átragyogás (2008).

Török Endre: A katasztrofális okosság

A közölt esszé avagy – Török Endre kifejezését használva – meditáció a fémes ízű „hideg ész” és az embert a lét totalitásában, a létet pedig az ember perspektívájában vizsgáló „forró értelem” egyszerre történelmi és individuális feszültségét vizsgálja. Az ész nem a tudásnak, hanem a tudománynak, nem a természetet átölelő gondoskodásnak, hanem az élő környezetet legázoló gazdaságnak a „szerveként” híjával van mindazoknak a vezérlő princípiumoknak, amelyek egy egyetemes rend élő és alkotó elemévé avathatnák, s így – Heisenberg hasonlatát használva – olyan, mint egy óceánjáró, melynek iránytűje saját vastömegére mutat: öntörvényű. Ugyanakkor ez az önelvű, önmagát az egyetemes rendből kiszakító ész, a felvilágosodás utáni embernek ez a büszkesége és egyedül biztos vezérlő elve az elmúlt két-háromszáz évben elképesztő számban gyártotta az egymásnak legellentmondóbb elveket, világmagyarázatokat, filozófiákat, a felvilágosodott ember észhitű vaksága ellenére is kísérleti igazolását nyújtva annak, hogy semmi sem bizonytalanabb fundamentum a magára hagyott hideg észnél, a puszta racionalitásnál – a katasztrofális okosságnál.

Koncz Zsuzsa (1975–) pszichológus, az Életharmónia Alapítvány vezetője, az Ars Naturae társ-szerkesztője és szerzője. Szakmai tevékenysége elsősorban gyermekek és fiatalok lelki-szellemi kibontakozását segítő programok létrehozására, megvalósítására irányul. Jelenleg életvezetési, nevelési és pályaválasztási tanácsadással, életvezetési tréningek, táborok szervezésével és lebonyolításával, oktatással foglalkozik.

Koncz Zsuzsa: A Gyermekkor Kertje

Koncz Zsuzsa ihletett esszéje, „A Gyermekkor Kertje” – William Wordsworth egyik nevezetes verséből kiindulva – különös erővel és érzékenységgel világítja meg a gyermekkornak azt az aspektusát, amely a pszichológiai vizsgálódás során rendszeresen homályban marad: a gyermekkor idilli világát. A modern pszichológia a maga evolucionista látásmódja révén a gyermekkort egy sokszorosan „terhelt” állapotként írja le, a felnőtt lét primitív „előszobájaként”, és mindig arra igyekszik rámutatni, hogy a felnőttkor összes torzulásának gyökerei ide nyúlnak vissza. Koncz Zsuzsa egy ezzel homlokegyenest ellentétes nézőpontot foglal el: ami őt érdekli, az nem a torzulás, hanem az, ami az összes elképzelhető esetleges torzulás mögötti lényegi fundamentumot alkotja. Az ő szemléletében a gyermekkor egy titokzatos Kert, amely szoros analógiába állítható az édenkerttel, az ember primordiális állapotával.

A svájci születésű, de alkotókorszaka legjelentősebb részét az Egyesült Államokban töltő Frithjof Schuon (1907–1998) a perennialista iskola kiemelkedő, iskolateremtő képviselője, aki tradicionális szerzők generációira volt meghatározó hatással. Schuon nemcsak esszéisztikus tanulmányaiban, hanem képzőművészeti alkotásaiban is tanújelét adta művészi érzékenységének. Kiegyensúlyozott intertradicionális szemléletét jól jellemzi kijelentése: „Ha volna vallás, amit nem szeretnék, akkor mindent elkövetnék, hogy megszeressem.” Magyar nyelven megjelent könyvei: Az isteni tudás (1993); Zen. A szamurájok vallása. Öt tanulmány a japán buddhizmusról (1996 – Közösen báró Julius Evolával); Az emberi állapot gyökerei (2001); A vallások transzcendens egysége (2005); Szufizmus: Fátyol és Kvintesszencia (2006).

Frithjof Schuon: Az örök bölcsesség visszhangjai

„Az örök bölcsesség visszhangjai” Schuon gondolat-gyűjteménye, mely magyarul Az emberi állapot gyökerei című kötetében jelent meg. Ebből közlünk válogatást. Schuon rövid eszmefuttatásai közelebb állnak Pascal gondolataihoz, mint La Rochefoucauld maximáihoz: olyan „eszmélődéseket” tartalmaz ez a kis mű, amelyek vallási meggyőződéstől függetlenül mindenkihez szólnak, akiben él a fogékonyság a magasabb inspirációkra, arra, hogy lényét magasabbra „transzformálja”. Ami Schuon gondolatait egyedülállóvá teszi, az az, hogy a világ szépségén át megcsillanó isteni szépségre irányítja figyelmünket.

László András (1941–) Seyyed Hossein Nasr mellett a tradicionális iskola egyik legkiemelkedőbb képviselője, és egyúttal a magyar tradicionális iskola alapítója és meghatározó személyisége. Az általa megfogalmazott metafizikai tradicionalitás nem más, mint a tradicionális szemléletmód filozófiai jellegű megfogalmazása, s mint ilyen, egyedülálló mélységben tárja fel a lét alapstruktúráját. László András ugyanakkor a tradicionális szemlélet egyik legkövetkezetesebb képviselőjeként a metafizikai tradicionalitás princípiumait olyan területeken is alkalmazza, amelyek már közvetlenül kapcsolódnak a társadalmi-politikai-gazdasági síkhoz.

László András: A tantrikus jóga

„A tantrikus jóga” című tanulmány voltaképpen egy szerkesztői kompiláció, mely László Andrásnak a tantrikus jógáról elhangzott előadásai alapján készült. A szerző – összhangban a tantrikus jóga önképével – azon az állásponton van, hogy a jógának éppen ez a változata az, amely – mint a mérgek elixírré transzmutálásának tudománya – kiváltképpen alkalmas a kali-juga, vagyis a sötét kor e kései embere számára. A tanulmány nagyszerű, lényegi képet ad a tantrikus jóga alapelveiről, a csakrák torzítatlan tanáról, a szexualitás és a tantrizmus viszonyáról, a buddhista és a hindu tantrajánáról.

Theodor W. Adorno (1903–1969) mint a Frankfurti Iskola legkiemelkedőbb, legeredetibb képviselője, rendkívül élénk kritikáját fogalmazta meg nemcsak a modern kultúrának – ahogy ő nevezte, a „kultúriparnak” –, hanem a modern társadalomnak is; és nemcsak a modern társadalomnak, hanem annak a modern kornak is, amelynek a gyökerei a felvilágosodásba nyúlnak. Bár ő maga – akárcsak a Frankfurti Iskola többi tagja – az újbaloldalhoz tartozott, ennek ellenére felvilágosodás-kritikája sok tekintetben a tradicionális történelembölcselet nyomvonalán halad, s ha szemléletének általános baloldali keretei nincsenek is összhangban szemléletének tényleges tartalmával (a baloldaliság által generált társadalom kritikája), akkor ennek okát abban kell keresnünk, hogy ő sem volt képes maradéktalanul kívül helyezni magát azon a világon, amely kritikájának tárgyát alkotta.

Theodor W. Adorno: A kultúripar

A szóban forgó mű egy Max Horkheimerrel közösen írott könyv, A felvilágosodás dialektikájának egyik fejezete. Bár a fejezet szerzőjeként Adorno nincs külön megnevezve, de mind tematikus, mind stilisztikai-szintaktikai megfontolások alapján egyértelműen ő a tényleges szerző. Adorno szerint a kultúra a felvilágosodás korában egyre súlyosabb válságba került, mindenekelőtt azért, mert a kultúripar által nagyüzemileg előállított tömegkultúrává válik, s mint ilyen, arra szolgál, hogy a kor emberét saját individualitásának feladására kondicionálja, illetve kiküszöbölje belőle a társadalmi folyamatokkal szembeni kritikai attitűd minden nyomát.

Szathmári Sándor (1897–1974) a magyar irodalom nagy ismeretlenje, aki az irodalmi élet zajos felszíne mögött szerényen meghúzódva megírta a XX század egyik legjelentősebb regényét, a Kazohiniát. Szathmári volt keresztény-szocialista és nemzeti keresztény, illegális kommunista és antikommunista, jobb- és baloldali – de tartósan egyik irányzathoz sem csatlakozott. Baumgarten-díjra jelölését Babits Mihály vétózta meg. A „megvalósult szocializmusban” teljesen háttérbe szorult. Még a harmincas években született Hiába című trilógiájának csak az utolsó, Jövő alcímű kötete látott napvilágot – 1991-ben (Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó). A trilógia Múlt és Jelen című kötetei – a magyar könyvkiadás szégyenére – még mindig kéziratban hevernek. Válogatott novelláit Gépvilág címmel a Gondolat Kiadó közölte (Budapest, 1972).

Szathmári Sándor: A szerző nehéz sakkpartija tanárjával

A Kazohinia egy szatirikus antiutópia, egy jellegzetesen groteszk gulliveriáda. A szerzőt azonban elsősorban nem a jövő érdekli, hanem az emberiség két nagy zsákutcás lehetősége: az egyik a túlhajszolt, lélektelen racionalizmus (a hinek világa), a másik a teljes irracionalitás (a behinek világa). Magától értetődik, hogy egyik sem tekinthető megoldásnak, de Szathmári a hinek gondolkozásá-nak számos olyan vonását emeli ki, amely kifejezetten figyelemreméltó, és ugyanakkor erős tradicionális áthallása is van. Az egyik ilyen legfőbb vonás a kazó egyetemes világtörvénye, amely erő-sen emlékeztet a tao fogalmára, a másik pedig ebből fakadóan a versengésnek a kazo világtörvényén alapuló teljes elutasítása. A közölt részlet mindkét vonatkozásban plasztikus képet ad a szerző felfogásáról.