A tradicionális szemlélet felfogásom szerint nem egy lehatárolt és pontosan definiálható szemlélet, hanem preferenciák sorozata, s e preferenciák számos különböző szemléletté formálódtak és formálódhatnak. Minden egyes tradicionális kultúra mögött azonos princípiumok húzódtak meg, és bár a prekolumbiánus inka civilizáció, a középkori Európa, az óegyiptomi vagy a tradicionális muszlim kultúra megnyilvánulási módjai, mitológiai és vallásos felfogása között kívűlről nézve alig lehet hasonlóságokat felfedezni, mégis ha a háttérből vezérlő princípiumokat vizsgáljuk, akkor látszik, hogy e tradicionális kultúrák fundamentuma gyakorlatilag azonos. Ez igen könnyen belátható, ha összevetjük őket a modern antitradicionális civilizációval: amiben ez utóbbi különbözni fog az előbbiek mindegyikétől, az alkotja minden tradicionális kultúra esszenciáját, rejtett fundamentumát. A két világértelmezés közötti alapvető különbség az, hogy míg a tradicionális szemlélet döntően vertikális természetű, vagyis az immanenciát mindig a transzcendencia relációjában értelmezi, addig a modern szemlélet kizárólagosan horizontális természetű, vagyis mindent kizárólagosan az immanencia szempontjából közelít meg. Sőt, míg a tradíció embere számára az immanencia is a transzcendencia egy formája volt, addig a modern ember ezzel éppen fordítva van: számára a transzcendencia is az immanencia egy formája (amelyre éppúgy kiváló példát kínálnak a modern szekuláris vallásosság különböző megnyilvánulásai, mint a reinkarnáció modern eszméje, amelyben az ember halálon túli földhözkötöttségének igénye nyilvánul meg). A tradíció számára Isten nem órásmester, aki egyszer mozgásba hozta a világot, amelyet azután már saját lendülete hajt előre, hanem mérték, folytonos viszonyítási pont és cél. Nincs az ember világának egyetlen olyan aspektusa sem, amelyre nézve Istennek ne lenne – úgymond – "mondanivalója". Ebből kiindulva tradicionális rálátással, egy modernitáson kívűl felvett pozícióból, transzcendens perspektívából igyekszem vizsgálni a modern kor legkülönfélébb megnyilvánulásait, a sophia perennis mértékét alkalmazva a modern jelenségekre, legyen az posztmodernizmus, az evolúció problematikája vagy éppen az okkultizmus.

Másik fontos kutatási területem Napnyugat tradíciója, a kereszténység. Úgy vélem, az európai embernek mindenekelőtt a kereszténység megismerésének és gyakorlásának területén vannak feladatai és lehetőségei. A kereszténység mélységi dimenzióját azonban a modern egyházi felfogás szisztematikusan figyelmen kívűl hagyja. Miközben a távol-keleti vallásoknak csak a legértékesebb elemei jutnak el Európába, s mindaz, ami azokból esetleges és alacsonyabb rendű, megmarad Ázsiában, addig a kereszténységnek mind az igehirdetés területén, mind a teológia szintjén csak a leglaposabb értelmezésmódjaival lehet találkozni, s az, ami igazi értékét képezhetné, ott marad elrejtve a történelmi múlt félhomályában. Így a komoly keresőkben egyenlőtlen kép alakul ki a kereszténység és a távol-keleti vallások egymáshoz való viszonyáról. Azonban a kereszténységnek manapság nemcsak a spirituális és metafizikai aspektusai nem kapnak semmiféle teret (illetve ha kapnak is, az leggyakrabban az egyházon kívüli források révén történik), hanem szakrális társadalomszervező vonatkozásai sem. A kereszténység mára szinte hiánytalanul magáévá tette halálos ellenségének, az úgynevezett felvilágosodásnak a felfogását, amely szerint a kereszténység történelmi virágkora, a középkor – vagyis az a korszak, amikor a kereszténység képes volt áthatni a társadalom egészét – az elmúlt két évezred mélypontja (sötét középkor). Sőt az a paradox helyzet alakult ki, hogy a kereszténység saját történelmi múltjával élesebben fordul szembe, mint azokkal az ellenségeivel, amelyek éppen az ő felszámolására törnek. A kettő ugyanakkor szorosan összefügg: a kereszténység társadalmi küldetéstudatának fokozatos, mára gyakorlatilag teljes eltűnése szükségképpen maga után vonja a kereszténység ama mélységi dimenzióinak a feledésbe merülését, amelyek egykor integráns részét képezték. Bár minél inkább hasonul a kereszténység a modern világhoz, annál inkább elfogadást nyer, ámde annál kevésbé képes valódi alternatívát kínálni a modern világ külső és belső sivárságával szemben. A kereszténységnek tehát vissza kell találnia saját történelmi értékeihez és eredményeihez, saját küldetéstudatához, aminek alapfeltétele viszont a keresztény múlt kívűlről – a keresztényellenes modernségből – vezérelt szemléletének megtagadása, illetve a kereszténység spirituális-aszketikus-misztikus hagyományának újrafelfedezése.